¹Connecticut, Dél Vermont, Észak Vermont, Gyuriék nyaralója, Rhode Island, New Hampshire ( csak Miki és Berti ), Delaware/Maryland/Atlantic City

²Philadelphia, Washington, Virginia, Motreal/Ottawa

³Niagara, Seattle/Vancouver, Alberta

⁴A Nagy Kanadai Utazás, Mexikó Nyaralás a Télben, Kalifornia, A Vadnyugaton, A Nagy Déli Út

⁵Alabama, Arizona, California, Connecticut, Delaware, Idaho, Illinois, Georgia, Louisiana, Maine, Maryland, Massachusetts, Mississippi, Montana, Nevada, New Hampshire, New Jersey, New York, Pennsylvania, Rhode Island, South Dakota, Texas, Vermont, Virginia, Washington, Wyoming

⁶Alberta, British Columbia, New Brunswick, Nova Scotia, Ontario, Prince Edward Island, Quebec

Ezen bejegyzés két felét külön-külön írtuk, úgyhogy most következzen egymástól függetlenül az, hogy hogyan emlékszünk vissza erre a két és fél évre.

Az utolsó napunk Amerikában leginkább fárasztó volt, és volt benne némi idegeskedés is. Azért mindeközben búcsút is vettünk a helytől, amely 2 és fél évig az otthonunk volt.

Reggel úgy keltünk fel, hogy minden készen áll, a bőröndök kvázi össze vannak pakolva, csak a legszükségesebbek nincsenek benne, a ház előtt pedig ott állt az autó, amit Miki két nappal azelőtt bérelt ki, és amelyet a Kennedy reptéren kell leadnunk majd. Egyetlen elintézetlen ügyünk volt, a TV és az internet szolgáltatás hardvereinek visszaszolgáltatása. A gépünk este indult, úgyhogy még itt volt az egész nap a búcsúzkodásra.

Egy átlag amerikai úgy gondolja, hogy mindenki a világon szíve szerint amerikai lenne, ha tehetné. Innen már triviálisan következik, hogy aki mondjuk dolgozói vízummal tartózkodik az országban 2 és fél évet, annak végig egy cél lebeg a szeme előtt: még tovább maradni, majd állampolgárságot szerezni. Mindez azért releváns számunkra, mert miután Miki nagy alapossággal kiszámolta, hogy október közepe táján kell közölni főnökével, hogy hazajönnénk családilag, hirtelen szeptember közepén közölték vele, hogy elkezdték a vízumhosszabbítási folyamatot. Mivel a cél az volt, hogy a cég magyar irodájában folytassa a munkát, nem lett volna túl jó ötlet tovább várni, úgyhogy felfedtük a céljainkat. Szerencsére a cég megértő volt, kitölthettük a vízum teljes időszakát, vagyis December közepéig maradhattunk.

Alapvetően négy nagy feladat hárult ránk: hazajuttatni azt, amit szeretnénk megtartani, eladni/elajándékozni azt, ami nem kell, de értékes, kidobni a maradékot, és lezárni az itteni ügyeinket.

Amerikai utunk folyamán voltak olyan dolgok, amikről szeretnénk még említést tenni, mert meghatározó volt az ittlétünk folyamán. Következzen most 12 ilyen dolog, ami nem köthető egy konkrét utazáshoz, vagy időponthoz, de mégis jelentős volt a mi életünkben.

A város, ahol egy már nem annyira kezdő informatikus és családja a szegénynegyedben lakik, ez Greenwich, CT illusztrálva a mi esetünkkel.

Amikor kimentünk Amerikába egyáltalán nem volt biztos, hogy abban a városban is akarunk lakni, amiben Miki cégének központja van. Felmerült még Stamford is, ami egy nagyobbacska város Greenwich mellett. Aztán amikor a konkrét lakásokat nézegettük, akkor annyival barátságosabbnak tűnt Greenwich, hogy eldöntöttük, ide telepszünk le. Végül két és fél évig az otthonunk Miki munkahelyétől kb. 45-50 percre volt gyalogosan, eme nagyon fancy, avagy gazdag városban.

Greenwich Connecticut állam New York felőli szélén van, ami miatt igencsak népszerű azon cégek között, amelyeknek mindegy hol van a központja. Így ugyanis az alacsony Connecticut-i adókat kell fizetni, viszont egy nagyvároshoz közel van. A város a Long Island-i öböl partján fekszik. 

Amerikai tartózkodásunk folyamán sokszor felmerült, hogy meg kéne nézni egy Broadway Musical-t, de valahogy sosem jutottunk oda. Világos volt, hogy ehhez szükségünk van egy bébiszitterre, amit Panni bölcsisnénije vállalt is a böcsiben ( ami egyben az otthona is volt ), de ehhez legalább 6 órát kellett távol lennünk. Ezt pedig Berti valószínűleg nem viselte volna jól, főleg hogy igen későn értünk volna haza.

Aztán jött a váratlan fordulat: megismerkedtünk egy félig magyar családdal, akiknek a csemetéje Panni csoporttársa volt az oviban, és akiknek magyar bébiszittere is volt. Mi ekkoriban már eléggé pakolásztunk össze, és sok fejfájást okozott nekünk, hogy pár nagyobb tárggyal pl bútorokkal mi legyen. Judit, a bébiszitter, akinek ízes tájszólását öröm volt hallgatni le is csapott pár darabra, ami nekünk könnyebbség, neki meg öröm volt. Hálája jeléül felajánlotta, hogy vigyáz a gyerekekre. Úgy döntöttünk most jött el a pillanat musical-t nézni a Broadway-en!

Vasárnap reggel ugyanúgy kezdődött, mint az előző, összefutottunk reggeli közben a titokzatos osztogató idegennel ( lásd: előző bejegyzés ). Ezúttal kicsit beszélgettünk is vele, és kiderült, hogy azért osztogat pénzt, mert egész életében csak jó dolgok történtek vele, és szeretne másoknak is örömet szerezni. Legalábbis nekünk ezt mondta. Ekkor már egy közös fotó is készült vele:

November végén adódott még egy aránylag melegebb hétvége, így nekiindultunk péntek este, hogy még egy utolsó kis utat tegyünk meg. Leautóztunk egészen Delaware-ig, éjféltájt folgaltuk el a szállásunkat Dover mellett.

Szombat reggel korán keltünk, és azt terveztük egy gyors reggeli után neki is látunk várost nézni. Reggeli közben azonban olyan dolog történt, amit sosem gondultunk volna: egy 50-es éveiben járó pasas, aki szintén a szálló vendége volt odajött hozzánk, és pár kedves szó után adott mind a négyünknek egy 2 dolláros bankjegyet! Ez elvileg forgalomban van, de nagyon ritka, általában mindenki elteszi, ha kap egyet. Nála egy egész kötegnyi volt, és bőkezűen osztogatta őket nekünk, meg egy másik ott reggeliző vendégnek. Kicsit szóba elegyedtünk vele, ekkor akart adni még egy 20 dollárost is, hogy vegyünk valamit a gyerekeknek, de azt már nem fogadtunk el. Miután távozott a másik vendég kifejtette, hogy biztos halálos beteg, azért osztogatja a pénzt. Aztán indulás előtt még láttuk az ismeretlen adakozót, amint a futógépen edzett.

Eddigi New York-i túráink javarészt Manhattan-ben voltak, ami nem is csoda, mivel itt van a legtöbb érdekesség. Emiatt csaknem az itt tartózkodásunk legvégén jött el az első, és egyben egyetlen alkalom, amikor kimondottan Brooklyn-ba jöttünk be sétálni. Jártunk már itt korábban, amikor Manhattan-i sétánk egyike folyamán átkeltünk a Brooklyn hídon, vagy amikor a botanikus kertben voltunk, és meglátogattuk már itt élő ismerősünket is, de ezen a November eleji hétvégén csakis ide jöttünk.

És hogy miket láttunk? Brooklyn-i életérzést főleg, illetve pont ezen a napon volt a New York maraton, úgyhogy többször is találkoztunk a futókkal. Egy alkalommal át is keltünk közöttük, miután megkérdeztünk egy rendőrt, hogy hol lehet átmenni, mire azt mondta: bárhol. Mindezt babakocsival nem könnyű megtenni, de sikerült.