Egy átlag amerikai úgy gondolja, hogy mindenki a világon szíve szerint amerikai lenne, ha tehetné. Innen már triviálisan következik, hogy aki mondjuk dolgozói vízummal tartózkodik az országban 2 és fél évet, annak végig egy cél lebeg a szeme előtt: még tovább maradni, majd állampolgárságot szerezni. Mindez azért releváns számunkra, mert miután Miki nagy alapossággal kiszámolta, hogy október közepe táján kell közölni főnökével, hogy hazajönnénk családilag, hirtelen szeptember közepén közölték vele, hogy elkezdték a vízumhosszabbítási folyamatot. Mivel a cél az volt, hogy a cég magyar irodájában folytassa a munkát, nem lett volna túl jó ötlet tovább várni, úgyhogy felfedtük a céljainkat. Szerencsére a cég megértő volt, kitölthettük a vízum teljes időszakát, vagyis December közepéig maradhattunk.

Alapvetően négy nagy feladat hárult ránk: hazajuttatni azt, amit szeretnénk megtartani, eladni/elajándékozni azt, ami nem kell, de értékes, kidobni a maradékot, és lezárni az itteni ügyeinket.

Az teljesen nyilvánvaló volt, hogy a négy kofferbe amivel jöttünk nem fér bele minden, amit haza akarunk vinni. Szerencsére Kata ismert egy félig-meddig magyar céget New Jersey-ben, úgy két órányira tőlünk autóval, akik viszonylag jutányos áron vállaltak csomagszállítást Magyarországra. Végül két körben vittük oda a dobozokat, egy alakalommal Kata + Berti + dugig rakott autó, másik alkalommal csak Kata + dugig rakott autó felállásban. A dobozok aztán pár hétre rá meg is érkeztek rendjén.

Legnagyobb értékünk nyilván a mi drága kis Mitsubishink volt, úgyhogy ennek eladása volt a legkritikusabb. Hamar kiderült, hogy magánszeméllyel hirdetés útján nagyon nehéz lenne leszervezni az átadást pont az utazás napja előtti napra, a kereskedők meg elég alacsony áron vennék csak be. Végül Miki egyik kollégája - aki már amúgy korábban egy másik itt dolgozó, majd később hazaköltöző magyarnak is megvette az autóját - megvette tőlünk is a Mitsut. Ez egyrészt azért volt jó, mert így elég rugalmas volt az átadás időpontja ( konkrétan két nappal az indulás előtt ), másrészről pedig reménykedhetünk benne, hogy talán egy napon még újra látjuk szeretett autónkat. Mielőtt elkezdtük hirdetni, kitakaríttattuk alaposan, így csillogott:

Komolyabb értéket még a tévénk és a bútoraink képviseltek. Ezekkel kapcsolatban az is gond volt ugye, hogy ha nem tudtunk volna velük mit kezdeni, akkor kidobni sem könnyű őket, az is elég költséges lett volna. Végül aztán minden megoldódott. A TV-vel kapcsolatban Tocci néni megkérdezte, hogy megveheti-e, és töredelmesen bevallotta, hogy az első pillanattól szerette volna, mert nekik ilyen nagy tévéjük nincsen. Igaz, volt 5db ennél kisebb TV-jük, de úgy látszik kettőjüknek kellett egy hatodik is.

A bútorokat jellemzően ingyen adtuk tovább, de az étkező asztalt, a székeket, a baba hintát, az egyik babakocsit, és babaülést sikerült kisebb pénzekért eladni aukciós oldalakon. A komódjainkat és a kanapénkat kinti ismerősöknek adtuk oda ingyen, akik cserébe vállalták a fuvarozásukat, illetve egyikük bébibszittelt érte amíg mi broadway muscalt néztünk. A fogasunkat ott hagytuk Tocci-éknak. A gyerekasztalt és gyerekszékeket, a vasalódeszkát és Panni ágyát karitatív szervezeteknek adtuk, egy nagy adag ruhával és némi játékkal együtt. Berti ágyát viszont nem tudtuk tovább adni, valószínűleg valami törvény lehet rá, mert sem az aukciós oldalak, sem a karitatív szervezetek nem hajlandóak rácsos ágyat eladni / átvenni.

Úgyhogy Berti ágyát kidobtuk, akárcsak még egy rahedli mindent, amivel nem tudtunk nagyon mit kezdeni. Greenwich városa üzemeltet egy szeméttelepet, ahova a lakók hozhatnak bármit, ami már nem kell, és ingyen lerakhatják. Ehhez azonban kell egy Greenwich matricás kocsi, ami nekünk már pont nem volt amikor észbe kaptunk, hogy még mennyi szemetünk van. Szerencsére Miki egyik barátja segített, úgyhogy két körben kivittük a már nem kellő dolgokat. A rendszer úgy működött, hogy egy kb 1 méteres fal elé lehetett parkolni, és mögé kellett dobni a dolgokat. Amikor bedobtuk Berti ágyának szétszedett elemeit, és matracát, és éppen arra gondolt Miki, hogy micsoda kár, meg hogy tegnap még Berti ebben aludt, abban a pillanatban keresztül is hajtott rajta a túloldalon egy lánctalpas szemétkotró / tömörítő eszköz, úgyhogy vége is volt az elérzékenyülésnek.

Így néztünk ki egy nappal az indulás előtt, kevés bútorral:

Mivel Tocci-ékkal úgy állapodtunk meg, hogy a közműveket ők fizetik, ezért ezzel nem is kellett foglalkozunk szerencsére. A mobiltelefonjaink előfizetését lemondtuk pár nappal az indulás előtt, az egyiket átalakítottuk feltöltőssé, hogy azért tudjunk kommunikálni, ha kell. A TV+net előfizetést viszont meg akartuk tartani az indulásig, hiszen a net elérésre bármikor szükségünk lehet mindenféle infók elérése végett. Le is mondtuk a szolgáltatást az utazás napjával befejezve, és gondoltuk majd aznap leadjuk a nálunk lévő eszközöket. Hát ez nem ment simán, de erről majd a következő bejegyzésben.

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.