Második napunk reggelén Ottawa-ban ébredtünk, és az előző esti kis séta után nekiláttunk nappal is körülnézni itt. Ottawa az azonos nevű folyó partján található, az érdekesebb részeire ez szó szerint is igaz, lényegében minden ami fontos a folyó mellett van közvetlenül. Itt található az ország parlamentje és számos kormányzati épület, egy szép partmenti sétány, és néhány múzeum. Továbbá a part mellett lévő pár utca alkotja a belvárost, ami között egy kis csatorna is kacskaringózik, amely egy zsiliprendszerrel kapcsolódik a folyóhoz.

Reggel rögtön foglaltunk helyet délutánra a parlamenti körbevezetésre, majd nekiláttunk egy nagy sétának. Láttunk kastélyszállót, embernagyságú szobrokat a nagy elődökről, festett lépcsőt, modern művészeti alkotásokat ( lámpaoszlopkavalkád, óriáspók), utcai trónust, és echte kanadai vadlibák által totál telefosott parkot. És mindezeket még le is fényképeztük, íme:

Idén szeptember elsejére esett a munka ünnepe, az így keletkező három napos hétvégén elmentünk megnézni Kanada két híres nagyvárosát, Montreal-t és Ottawa-t. Jó szokásunkhoz híven péntek este beültünk az autónkba, és elmentünk csaknem a kanadai határig New York állam északi részére, ahol egy éjszakára megszálltunk. Másnap reggel egy gyors határátkelés után elautóztunk Montreal-ba, ahol szétnéztünk, majd naplemente után átmentünk Ottawa-ba aludni. A következő napon itt néztünk szét, majd sötétedéskor visszaautóztunk Montreal-ba az éjszakára. Utunk harmadik napjának délelőttjén kicsit még nézelődtünk errefelé, aztán a délután a hazaúttal telt, itt-ott megállva New York államban. 

Szóval az első nap koradélelőtt érkeztünk Montreal-ba, ami stílusában, érzetében totál francia vidék, a lakosság is nagyrészt franciául beszél, de azért sokfelé lehet hallani angol beszédet is. Az óvárossal kezdtük a nézelődést, a nap nagyrészét itt is töltöttük, ugyanis tisztára úgy néz ki, mint egy hangulatos francia kisváros macskaköves utcákkal, és szép terekkel. Szóval itt bolyongtunk pár órát délelőtt és koradélután.

Augusztusban számunkra érthetetlen okokból egyszercsak hűvösre fordult a viszony a főbérlőinkkel, Tocci-ékkal. Pontosabban szólva csak Tocci nénivel, mivel a férje finoman szólva is papucs, ráadásul a néninél 7 évvel öregebb, kissé süket, pár szót tud csak angolul, elég szenilis, és az egésznapos tévénézés tölti ki az életét. Szóval egyértelműen Tocci néni a főnök, a bácsi csak mosolyog, és legfeljebb az időjárásról tesz megjegyzéseket, már amennyire szerény nyelvtudása engedi.

Egy napon Kata a gyerekekkel jött haza a játszótérről, és gondolta benéz Tocci-ékhoz, mint ahogy oly sokszor korábban. Tocci bácsi szokás szerint a tévé előtt ült, és mosolyogva invitálta beljebb őket, Panni pedig ment is befelé a lakásba, és elkezdte püfölni a pianínót. Erre előkerült Tocci néni is a fürdőszobából, és dühösen kiküldte őket a lakásból. Panni azonban nem kifelé ment, hanem hirtelen beszaladt a hálószobájukba. Kata Tocci nénivel ment utána, aki ekkorra még mérgesebb lett, főleg mivel Panni az ágyukon kezdett ugrálni. Dühösen kizavarta őket a lakásból, különben is hogy képzelik, hogy bejönnek egyáltalán. Kata próbálta ugyan megmagyarázni, hogy Panni elrohant, és amúgy is a férje engedte be őket, de semmi sem hatott.

Augusztus közepén járunk, elég meleg van. Miki szerint elviselhetetlenül, a többség szerint kevésbé a sokévi átlaghoz képest. Tengerpartra csak este szeretünk járni, azért kicsit tartunk a leégéstől napközben, így hogy valami értelmeset is csináljunk elindultunk Poughkepsie-­be, és a mellette lévő Franklin D. Roosevelt elnöki könyvtár és múzeumhoz.

A könyvtár szó itt megint egy újabb értelmet nyer, vagy a klasszikus könyvtár fogalom kibővül inkább. Az elnöki könyvtárak nem a hagyományos értelemben vett könyvtárak az USA­-ban, hanem archívumok és múzeumok, amelyeknek elsődleges célja, hogy az adott elnök írásos és tárgyi emlékeit, és egyben az adott elnökség (ez kicsit furán hangzik, de szóval, az adott politikai ciklusra, mint történelmi korszakra gondolok) emlékét megőrízzék. Emellett közösségépítő funkciójuk is van általában mindenféle programokkal meg kiállításokkal. Ronald Reagen szerint (aki az egyik legnagyobb republikánus elnök volt) az elnöki könyvtárak a ”Demokrácia osztálytermei”.

New York többi részével ellentétben a Midtown-nal és a Flatiron District-tel nem úgy ismerkedtünk meg, hogy egyszer odamentünk, és ráfókuszáltunk, hanem itt rengetegszer jártunk. Ez a két környék Manhattan szíve, itt vannak tömegével a felhőkarcolók, itt található a Time Square, a Union Square, itt vannak a Broadway legmenőbb színházai, itt van a Flatiron Building, az Empire State Building, és nem utolsó sorban itt van a Hard Rock Cafe. Szóval sokszor jártunk már itt, volt úgy, hogy a Central Park után néztünk be ide, vagy találkoztunk valakivel, aki éppen New York-ban járt. Volt olyan ismerősünk, aki hétköznap volt itt, ekkor ugye munka után mentünk be "A Város"-ba ( errefelé New York-ot mindenki "The City"-nek nevezi ). Ez persze kicsit fárasztó volt két gyerekkel, de jó is volt, hiszen kíváncsiak voltunk az éjszakai New York-ra is.

Szóval voltunk itt reggel - délben - este, télen - nyáron. Voltunk itt együtt családilag, itt élő és idelátogató rokonokkal/barátokkal. Volt itt Kata a keresztlányával, és egyedül is, amikor kimenőt kapott Mikitől. Volt itt Miki is egyedül céges bulin, illetve egyszer NBA meccsen itt élő barátjával, Balázzsal. És amikor Miki húga itt volt a családjával akkor még az is megtörtént, hogy két gyerekkel mentünk be, de hárommal jöttünk haza.

Augusztus közepe felé jutottunk el New York Greenwich Village nevű városrészébe, hogy itt is eltöltsünk egy délutánt. A név teljesen találó, errefelé ugyanis tényleg falusias a hangulat, legalábbis New York-i viszonylatokban. Erre a városra ugyanis jellemző, hogy ott, ahol nincsenek felhőkarcolók csak apró, 10-20 emeletes házak találhatóak, ellenben Greenwich Village-ben jellemzően csak úgy 5, vagy még annyise emeletesek vannak. Továbbá itt kicsit lassabb is az élet, nincs az a nagy sürgés forgás, mint Manhattan többi részén.

A környékre jellemző, hogy sok itt a művész, a Hudson folyó partján található jó kis sétány mellett sorakozó igencsak egyedi modern szobrok feltehetően az ő alkotásaik. A hely emblématikus nevezetessége a Washington Square, ahol egy jókora diadalív mellett számos utcai művész attrakciója is megtalálható, ottjártunkkor valaki éppen műgalambokat pakolt ki  egy installációba. Itt található továbbá a New York-i meleg közösség központja is.

Egy héttel az előző utunk után ott hagytuk abba nézelődést, ahol múlt hétvégén befejeztük, vagyis újabb vízeséseknél kezdtünk. Egy kisebb túra után értünk el a kétosztatú Bash-Bish nevű zuhataghoz, majd nemsokkal később a közeli Wahconah vízesést is megtekintettük szintén egy rövidebb kirándulás után.

Idén nyáron vágtunk bele a szomszédos Massachusetts felderítésébe. Bostonban már jártunk párszor korábban is, de az állam egyéb részein csak átutazóban voltunk ezidáig. Szóval két egymást követő júniusi szombaton egynapos kirándulások keretében körbenéztünk az állam nyugati felében.

Az első hétvégén reggel még elmentünk a magyar oviba, ahova kéthetente járunk a Pannival szombatonként délelőtt két órára. Ez volt a nyár előtti utolsó alkalom, ezért jókora ünnepi zabalás volt főleg, Panni be is nyomott egy csomó sütit, alig lehetett elrángatni. Útközben Massachusetts felé aztán meg is lett a következménye a dolognak egy jókora hányás formájában, de egy áruház parkolójában egy csomag törlőkendő és a váltás ruha felhasználásával sikerül kezelni a helyzetet.

Ezen előzmények után érkeztünk meg első állomásunkra, Springfieldbe. Itt főleg a főtér, és a mindenfelé elszórtan lévő különleges szobrok voltak érdekesek. Az egyik parkban az errefelé igen népszerű Dr Seuss által írt gyerekkönyvek barátságos állatfiguráit formázták meg természetbeli nagyságukban, beleértve az elefántot is!

Hát, ez is elérkezett, a 100. blogbejegyzésünket írjuk, és szokásunk szerint el vagyunk kissé maradva. Szeptember közepe felé járunk már időben, de a nyár eseményeit feldolgozó bejegyzések még váratnak magukra, mondjuk az is igaz, hogy nem voltunk túl sok fele nyáron a nagy meleg miatt. És hogy miért kezdte el Miki ezt a bejegyzést a Westchester-i kórházban írni hajnali 3:50-kor egy fotelben ülve? Nos, ez is kiderül majd úgy 6-8 bejegyzés múlva, ha eljutunk a mai nap eseményeihez a blogban.

Addig is a 100. bejegyzés szóljon a szürke hétköznapokról, az útjainkról meg az egyéb érdekesebb eseményeinkről úgyis annyit írtunk már. Szóval valahogy így néz ki nálunk egy átlag hétköznap:

Miki szülei elrepültek, így a hatalmas terepjáróban négyen folytattuk az utat. Célunk erre a napra az állam másik végébe való átjutás volt, persze több megállással. A repülőnk ugyanis az állam fővárosából, Boise-ból indult, ami úgy 450km-re van Idaho Falls-tól, ahol az előző éjszakát töltöttük.

Reggel röviden körül is néztünk itt, megtekintettük az igen lapos vízesést a mellette lévő kis parkkal együtt, amiről a település a nevét kapta, és a helyi mormon templomot. Meg kell hagyni, ezek a mormonok aztán tudnak templomot építeni, és habár mind hófehér, szögletes, és egy arany harsonás alak van a csúcsán, továbbá nagyon megtervezett és ápolt virágoskert veszi körü, így is sokfélék, és kimondottan ötletes, meglepő formájúak. Mondjuk a rendkívül nyájas öltönyös alakok, akik letámadnak már nem tettek ennyire jó benyomást ránk, de miután megtudták, hogy turisták vagyunk, csalódottan elhúztak. Belülről se ezt, se semelyik másikat nem nézhettük meg, de a fotók alapján nem is vesztettünk sokat, amilyen letisztultak kívül, olyan giccsesek belül.