Az előző esti lumpolás után viszonylag késően keltünk önmagunkhoz képest. Utazásaink folyamán ugyanis rendszerint igyekeztünk maximalizálni a nézelődésre szánható időt azzal, hogy elég korán keltünk. Szóval viszonylag sokáig aludtunk, majd összeszedtük magunkat, és visszakértük a szállodától az autónkat. A belvárosi hotelnek ugyanis nem volt saját parkolója, úgyhogy a szálloda egyik munkatársa vitte el valahova kissé odébb két nappal azelőtt, majd hozta vissza ezen a reggelen.

Elmentünk megnézni a Louis Armstrong parkot, ami elég kihalt volt, de volt benne jó pár érdekesség, főleg extravagáns szobrok, ezeket láttuk:

Mivel a park nagyon közel van a Francia Negyedhez ezért nem bírtuk megállni, hogy ne menjünk vissza kicsit még sétálni. Azért ez egy nagyon király hely, mindenkinek csak ajánlani tudjuk, mi tuti visszajövünk még ide valamikor. Külön érdekes volt újra nappal látni ezt a helyet, felismerve a zárt kapukat amelyek előző este tárva nyitva voltak, és ment a buli.

Megnéztünk még két kis temetőt. Mindkettő úgy alig 100mx100m-es lehetett, fallal voltak körülvéve, és a falban magában is sírok voltak. A falak között kis kőkripták voltak szorosan egymás mellett, soknak kis kerítése is volt, és szűk kis utcácskák voltak köztük. Az egész olyan volt, mintha egy mini város lenne. Minden omladozott, ami egészen különös hangulatot adott a helynek.

Ezután könnyes búcsút vettünk New Orleans-tól, és elindultunk megnézni egy igazi ültetvényt, amelyekből több is múzeumként - turistalátványosságként működik a környéken. Az autópálya, amely elvezetett oda hosszú kilométereken mérföldeken át egy mocsáron keresztül vezetett, lényegében egy hatalmas híd volt. Szóval kiválasztottunk egy szimpatikus ültetvényt, és beneveztünk egy vezetett túrára. Sajnos itt igencsak sikerült mellényúlnunk, ugyanis a világ legundokabb túravezetőjét fogtuk ki, aki totál csendet várt volna el a csoporttól, és ezért a gyerekek minden pisszenésére megállt egy kicsit, és szúrósan nézett ránk. Mi próbáltuk csitítgatni a gyerekeket, de ettől az egész helyzettől tényleg kezdtek nyűgösek lenni. Rövid idő után azt is közölte, hogy így NEM mehetünk tovább a túrán.

A megoldás végül az lett, hogy Kata a gyerekkel sétálgatott a kertben, amíg Miki a túrán volt, majd cseréltünk, és Kata becsatlakozott a következő csoportba, amíg Miki rohangált a gyerekek után. Megtudtuk, hogy itt cukornád ültetvény volt, és egykoron sok-sok rabszolga dolgozott itt, akik ócska fabódékban laktak az úri háztól pár száz méterre. Ezen kívül Mikinek akarata ellenére végig kellett hallgatnia a ház kb. 30 egykori lakójának a születési és halálozási dátumát, de szigorúan csak azt, még csak véletlenül se valami érdekeset az életükből. Kata túravezetője valamivel érdekesebb volt, pl. teátrálisan előadta az ültetvény egyik tulajdonosának nagy üzleti döntését, amelyet pontosan a verandán hozott meg.

A Best Western hotel ahol aznap este megszálltunk lényegében a semmi közepén volt a pusztában, egy benzinkút mellett. Először is tehát kerestünk egy várost, ahol vacsorázhatunk, így jutottunk el Donaldsonville-be. A hangulatos kis vendéglő falain életvidám hangulatú festmények voltak, amelyek az egykori rabszolgák életéből ábrázoltak jeleneteket. Igazi vidéki vendéglátóipari egység volt, a hatalmas adagok előtt kihoztak előételnek pár akkora kiflit, hogy attól jól tudtunk volna már lakni. Ráadásul volt egy olyan érzésünk, hogy itt rajtunk kívül mindenki mindenkit ismer. De azért még velünk is nagyon kedvesek voltak, úgyhogy egy újabb érdekes élmény után tértünk nyugovóra.

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.