Második napunk reggelén végre megérkezett a csomagunk, így tudtunk végre rendes tiszta ruhát venni, ami már igencsak ránk fért. Összekaptuk magunkat, és elindultunk nézelődni. Első állomásunk Martin Luther King-ről szólt.

Martin Luther King Jr. Atlantában született, és itt töltötte a gyerekkorát. Először be akartunk menni a róla és a mozgalmáról szóló múzeumba, de tévedésből a templomba mentünk be, ahol lelkészként dolgozott, és ahol éppen misére készült a nép. Belépéskor valamiért lefényképezett minket egy sajtósnak kinéző ember, lehet, hogy a helyi lapban is benne voltunk. Az ajtóban egy nagyon kedves lelkésznek kinéző úr invitált minket befelé, aki rögtön vágta, hogy turisták vagyunk, de mondta, hogy nézzünk csak körül nyugodtan. A benn üldögélő kizárólag feketékből álló gyülekezetből viszont eléggé szúrós tekintetek jöttek felénk, úgyhogy rövidre fogtuk a dolgot, és egy gyors körülnézés után távoztunk, immár tényleg a múzeumba. Így lehetett az is, hogy a templomban csak egy fotó készült, amin Miki éppen Pannit próbálja meg a kijárat felé terelni.

A múzeumban megismerkedtünk egy kicsit alaposabban az emberjogi mozgalommal, amit vezetett, és amit egy monstre freskó ábrázolt a bejárat előtt. A szülőházba nem mentünk be, részben mert nagyon macerásnak tűnt az időpont foglalás, ráadásul a prospektus alapján elég szűkösnek tűnt sok lépcsővel, Berti meg elaludt a babakocsiban. Azért kívülről lefényképeztük.

Megnéztük még az egykori tűzoltóságot (ma már múzeum), ahol MLK gyermekkorában sokat játszott. Az ott szolgálatot teljesítő teremőr elmesélt egy sztorit arról, hogy úgy 60 éve még csak fehérek lehettek tűzoltók, de néhány fekete pert indított, és nyert. Csakhogy kiderült, hogy senkit sem lehet kényszeríteni rá, hogy kiképezzen valakit, és csak fehérek voltak a tűzoltó tudás birtokában. Szóval mindent tűvé tettek mire találtak három fehér tűzoltót, akik elvállalták a feladatot, Az ő fotójuk ma is a falat díszíti.

Végül megnéztük Mr és Mrs King sírját, ami kissé fura módon egy medencében lévő szigeten található.

Ezután sétáltunk egy kicsit Georgia állam parlamentjének környékén, ami éppen felújítás alatt volt, úgyhogy nem mehettünk bele. Megnéztünk még egy régi piacot ahol sok minden őrizte a száz évvel ezelőtti hangulatot, majd innen aztán át akartunk menni a belvárosba, ami gyalog csak úgy 20 perc lett volna, de gondoltuk kocsival megyünk, majd leparkolunk valahol beljebb. Ebből aztán egy több mint egy órás út lett, ugyanis pont ekkortájt kezdődött a helyi amerikai foci csapat, az Atlanta Falcons meccse, és a stadionjuk a mi indulási pontunk és a célunk között volt. Az út hol le volt zárva, hol meg csak szimplán totál bedugult. Az amerikai foci drukkerek körében ugyanis népszerű szokás, hogy ha játszik a csapat, akkor azok a drukkerek akik nem jutottak be a stadionba az aréna körül nézik a meccset piknikezve sok hússal és sörrel. Mindenfelé tévék ki tudja milyen árammal és antennával/kábellel meghajtva, körülöttük meg sátrak-kanapék-grillsütők, mindez az utcákon, parkokban, parkolókban mindenfelé a stadion körül. A sok izgalom után végre sikerült leparkolnunk, és ennek örömére meg is ebédeltünk a Hard Rock Cafe-ban.

Ebéd után tovább sétáltunk a városban. Megnéztünk egy hotelt, aminek a hallja úgy 150m-es belmagasságú lehetett, ugyanis lényegében egy hatalmas nagy gangos háznak felel meg a kialakítása, csak éppen az egész fedett. Utána átsétáltunk az olimpiai parkba, ahol gyorsan be is mentünk a Coca-Cola múzeumba, mivel már nem sok idő volt a zárásáig.

A világhírű üdítőital ugyanis Atlantából származik, egy helyi patikus fejlesztette ki. A múzeumban először is egy kis filmet vetítettek le, amiből azt tudhattuk meg, hogy Coca-Cola = vidámság + jótékonyság, vagyis a cég mást sem tesz, csak jobbá teszi a világot. Ezután megnéztünk egy halom kiállított kólásüveget, plakátot, automatát, reklámot stb, vagyis mindent, ami a kólával kapcsolatos.

Az egyik attrakció az volt, hogy meg lehet nézni a receptet, mentünk is a túrára. Ennek az volt a lényege, hogy egy nagy adag felvezetés után bezárkóztunk egy szobába, ahol az egyik fal sejtelmes vörös fények közepette egyszer csak felemelkedett, és mögötte volt a páncélszekrény, amiben állítólag ott van az eredeti recept. Sajnos Miki tenyere nem nyitotta ki, hiába tette az érzékelőre.

A kijárat előtt még volt lehetőség a világ összes Coca-Cola által gyártott italának a megkóstolására, ami azt jelentette, hogy kb 150 féle cukros lötty jött úgy 25 automatából. Mivel nem mindenki bánik olyan professzionálisan az eldható műanyagpohárral, mint mi, ezért sajnos itt totál ragadt a föld, minden lépésnél recsegve emelkedett el a cipőnk a talajtól. Hazavinni viszont csak két üveg hagyományos kólát lehetett. Mondjuk ezt nem is bántuk, mert mindennek pocsék íze volt, amit megkóstoltunk.

A múzeum után még nézelődtünk egy kicsit az Olimpiai parkban, és Atlanta belvárosában, mindeközben szomorúan konstatáltuk, hogy a Chicago Bears ripityára verte az Atlanta Falcons-t a sok piknikező őszinte sajnálatára. Mi viszont elbúcsúztunk a várostól, mivel már kezdett sötétedni, és átautóztunk az aznapi szállásunkra az Alabama állambeli Auburn-be.

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.