A második New England-i telünk elég havas és hideg volt, ezért is tűnt nagyon jó ötletnek, hogy kora márciusban menjünk melegebb éghajlatra. Bő egy héten át derítettük fel tehát Kalifornia szépségeit, melynek folyamán eljutottunk San Diego-ba, Los Angeles-be, Disneyland-be, a Yosemite Nemzeti Parkba, a Napa Völgybe, és a fantasztikus San Francisco-ba is.

Egy szokásosan hideg péntek délután a reptér felé vettük az irányt azzal a boldog tudattal, hogy már kezdünk rutinrókák lenni a 9 napos utazásokra való felkészülést illetően: programtervezés kipipálva, pakolás rendben, szendvicsek, gyerekkaják készen, és betárazva, stb. Este hétkor indult a gép, elég tehát négykor elindulunk, hiszen a JFK max. egy órára van kocsival, és belföldi járatnál az is jó, ha csak egy órával hamarabb van kinn az ember a reptéren. Végül sikerült kicsit hamarabb elindulnunk, és látszólag minden jól alakult, aztán a reptérre vezető út már New Yorkban teljesen be volt állva délután, és amikor kb. 20 perc alatt csak alig egy kilométert haladtunk, elkezdtünk aggódni. Nagyon kellemetlen dolog repülőgépet lekésni, két gyerekkel pláne, most akkor mi lesz. Ilyenkor minden egyes várakozással töltött perc óráknak tűnik, és hiába próbál az ember alternatívákon gondolkodni, ha nem nagyon van hova kerülni, akkor áll és áll, és araszol továbbra is a dugóban. Na de nem fokozzuk tovább a drámát, végül kiértünk a reptérre.

Talán írtunk arról, hogy a mexikói utazásunk során a repülős részeket szívesen kihagytuk volna az életünkből, ezért már előre aggódtunk a várható hisztik miatt most is. Most viszont kedvezőbb lehetett a csillagok állása, mivel két kis tündérként viselkedtek az egész út alatt.

10 körül szálltunk le San Diego-ban, 11 körülre sikerült a csomagokat összeszedni, és átvitetni magunkat a kisbusszal az autókölcsönzőhöz. Másra sem vágytunk, mint gyorsan felvenni az autót, és már tépni is a szállásra. Az ezirányú reményeink azonban hamar szertefoszlottak, amikor megláttuk a kígyózó sort. Úgy 20-an állhattak előttünk, és 1 azaz egy darab ügyintéző próbálta intézni az ügyeket. Gyerekekkel ugyebár lehetetlen sorbaállni, ráadásul az épület pici volt, és tele volt a sorral. Szerencsére meleg volt az éjszaka, úgyhogy Kata a két gyerekkel kinn próbált ellenni, míg Miki beállt a sorba. Úgy 25 percig nem haladt a sor semmit, ekkorra megint kissé aggódni kezdtünk. Újabb fél óra múlva viszont már nálunk is volt a papír, mivel időközben csak előkerült pár másik ügyintéző, és kissé meglódultak a dolgok. Viszont kiderült, hogy papír az ugyan van, de kocsi nincs. Ugyanis hát hogy ki kell takarítani, mert mégcsak nemrég hozták vissza, de mindjárt kész is. Újabb negyed óra várakozás után végre megkaptuk a frissen mosott és ennek megfelelően csuromvizes Nissan Altima-t, amit olyannyira sebtiben takarítottak ki, hogy még az újautószagú szprével is elfelejtették befújni, ami amúgy a kölcsönzőkben alap.

Úgy fél egy körül megérkeztünk a szállásra, ahol a recepción nem volt senki. Pár perc múlva előkerült a portás, aki mosolyogva mondta, hogy nem hitte volna hogy ma még jön valaki. Erre már nem volt túl sok lelkierőnk reagálni, elkértük a kulcsot, és egyéni rekordot felállítva 1-kor már mind a négyen lefürödve aludtunk, hogy legyen erőnk a másnapi városnézéshez.

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.