Júliusban ismét felkerekedtünk, és elutaztunk egy hétvégére, hogy bejárjuk Vermont északi részét is. Szokásunk szerint már péntek este elindultunk munka után, így szombat reggel már a vermonti Rutland-ben ébredtünk.

Utunk első állomása a mormon vallás alapítójának, Joseph Smithnek emléket állító monumentum volt, ugyanis ő itt született. Habár ő a mi meglátásunk szerint a kókler vallásalapítók táborába tartozik, az emlékmű igencsak látványos volt.

Vermont híres gránit kitermeléséről, ezért ellátogattunk egy gránit bányába is. Mint megtudtuk, itt lényegében jó minőségű gránitból van a hegy, amiből jókora kockákat vagdalnak ki, és azokat szállítják el. A vágás közben vizet folyatnak a fűrész köré egyrészt hogy hűtsék, másrészt hogy ne szálljon túl sok por, ez a víz gyűlik fel alul. Valami rejtélyes okból kifolyólag nagyon büszkék rá, hogy nem használnak CB rádiókat, hanem kézjelekkel kommunikálnak egymással a munkások munka közben. Ez állítólag azért jó, mert a CB rádióban még a végén lemerülne az elem, és akkor mi lenne? Mi mondjuk ezt nem egészen értettük, mert mondjuk akár lehetne náluk pótelem, vagy elővehetnék a kézjeleiket abban az esetben, ha lemerül az elem, de nem firtattuk. Megtudtuk azt is, hogy ezen sebesség mellett úgy 4700 évig van még itt mit kitermelni. Szóval ráértek még meglátogatni ezt a helyet, egy darabig lesz még itt bánya.

Tettünk ezek után egy gyors látogatást a vermonti tejipar egyik büszkeségénél, a Cabot Cheese Factory-ban, aminek termékeit mi is előszeretettel fogyasztjuk, akárcsak sokan mások ebben az országban. A túra felejthető volt, mivel azért ezek a gyártósorok annyira nem izgalmasak, mint amennyire hangosak, viszont végigkóstoltuk minden létező sajtjukat, már csak emiatt is megérte.

Következő állomásunk Saint Johnsbury volt, egy kedves kisváros, ahol ellátogattunk egy kutya kápolnába! Ha valaki így elsőre nem tudná, hogy mi az a kutya kápolna, az ne essen kétségbe, mi sem tudtuk. Mondjuk igazából most sem teljesen értjük, de szóval ez olyasmi, mint egy pici templom, csak minden a kutyákról szól benne: mozaiküvegablakok, szobrok, stb. kutyások. A giccs mérőnk már itt kiakadt, de amikor bementünk a shop-ba, még ezt is sikerült felülmúlni. Mindenesetre hagytunk üzenetet a falon, ahol a már örök vadászmezőkön lévő ebekre lehetett megemlékezni. Mi is megemlékeztünk a mieinkről.

A városban is sétáltunk egy adagot, különösebb nevezetessége nincs ugyan, de elég kedves helyes kis hely.

Napunk utolsó állomása Montpelier volt, ami Vermont fővárosa. Az összes állam közül ez a legkisebb főváros, a lakosság még a 8000 főt sem éri el. Általában jellemző, hogy az államoknak nem a legnagyobb városa, hanem egy közepes város a főváros. Szóval Montpelier mindössze pár utca, amelyeknek nagy részét a kormányzati épületek teszik ki. Mindenesetre most már elmondhatjuk magunkról, hogy van egy főváros, amit lényegében töviről hegyire bejártunk, az aranykupolás parlamenttől kezdve a főutcán sorakozó minisztériumokon át egészen a város szélén lévő lakóövezetig, sőt még arra is jutott idő naplemente előtt, hogy a város mellett lévő kilátótoronyba is felmenjünk.

Este átmentünk Burlingtonba, ami az azonos nevű tó partján található, és leginkább Siófokhoz hasonlít: tópart, és buli alkotja nagyrészt. A Burlington tó amúgy az USA 6. legnagyobb tava, az 5 nagy tó után. Kis tóparti korzózás után megvacsiztunk egy palacsintázóban, majd eltettük magunkat másnapra.

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.