Elindultunk! Szombat reggel hajnali kelés, kis készülődés, majd irány a reptér 4 jól megrakott kofferrel, két hátizsákkal, két szatyorral ( nagyrészt Panni nélkülözhetetlen cuccaival ) + egy babakocsival. A terminálon meglepetésvendégek fogadtak! Kata keresztlánya és szülei a környéken jártak, és kijöttek elbúcsúzni személyesen is! Na, erre tényleg nem számítottunk. De sok idő nem volt a csevejre, nemsokára búcsúzkodtunk tőlük is, meg a kikisérő szülőktől is, és irány a gép.

Az első út Varsóba szinte semmi a második, Varsó-Newark etaphoz képest. Szinte elröppent az a másfél óra, Panni is elég jól viselte magát. A lengyel reptéren aztán eltöltöttünk úgy két órát a csatlakozásra várva, nagyrészt egy kis játszóházban. Itt több lengyel kisgyerek próbált kapcsolatba lépni Pannival, és velünk is, ami a nyelvi nehézségek miatt nem működött, de a Panninál 3-4 évvel idősebb, félig lengyel félig amerikai Inka értette az angolt is, így vele tudtunk kicsit dumálni. A képen balról jobbra: egy lengyel kislány, Inka, Panni.

Aztán jött az óceán átrepülése, ami váltakozó terhelést jelentett számunkra, nagyrészt annak függvényében, hogy Panninak milyen kedve volt: úgy 3-4 óráig jól viselte magát, minden OK volt, közben aludt is egy órát. Aztán jött egy nagy hiszti, a következő 1-2 órában kb 40-szer mentünk végig mindkét folyosón az ülések között, egész jó mérleggel, mert Panni csak egy teli poharat vert le, és az is a folyosóra ömlött, és nem az utasra. Ezután újabb alvás jött, majd megint hiszti látszott kirajzolódni, de ekkor megjött a felmetősereg Amelka személyében. Amelka 5 év körüli lengyel kislány, aki nem beszélt olyan nyelvet, amit mi is, de ez őt egyáltalán nem zavarta. Rendszeresen látogatott minket, és mosolyogva magyarázott valamit. Pannit ez nagyon lekötötte, egy darabig még ingázott is vele az ő, és a mi székünk között (kb 6 sorral előrébb ültek). Ez a lendület nagyjából ki is tartott az út végéig, egy kisebb hiszti szakította csak meg a kialakult jó hangulatot. Mindeközben megismerkedtünk még Angel-lel, aki szintén lengyel származású kislány, aki beszélte az angolt, és aki egy rahedli barbi boldog tulajdonosa, amiket - némi anyai ráhatás eredményeképpen - nem sajnált Pannitól.

Az érkezés után meglepően gyorsan kijutottunk a reptérről. A gyors vízumellenőrzés után a csomagfelvétel következett, ahol azonnal odalépett hozzánk egy egyenruhás pasas, felajánlva segítségét a cipekedésben. Gondoltuk látja, hogy van gyerek, és sok a koffer, hát megköszöntük. Innentől egy erre a célra kialakított kerekes kocsin tologatta a koffereinket és még az igen szigorú be-ne-hozzunk-kaját vizsgálatot is lemenedzselte egymaga. Végén már gondoltuk adunk neki egy kis jattot, kiderült, hogy ez a szolgáltatás fixen 10$, amit mondhatott volna előre, de így sem bántuk meg. Kissé fáradtak voltunk a cipekedéshez...

Az autókölcsönzőnél az első kérdés az volt, hogy nem akarunk-e egy nagyobb autót kis felárért. Mivel már eleve nagy autót kértünk a sok csomaghoz, mondtuk, hogy nem. Ezt viszont nem tudta megemészteni az ízig-vérig amerikai alkalmazott, és azzal tromfolt rá a dolgok állására, hogy akkor ad egy nagyobbat ingyen. Bizonyára nem tudta volna végignézni, hogy nem egy dögnagy kocsit viszünk el. Egy Mazda 6-ossal távoztunk, ami ugyan visszalépés a Daihatsuhoz képest, de legalább nagy.

Az út a hotelbe csak egy óra volt, amit Panni és Kata végigaludtak. Érkezés után becuccoltunk a szobába, és alvás volt azonnal.

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.