Szeptember közepére egy kisebb, 5 napos utat terveztünk a Kanada egyik provinciájába, Alberta-ba, ahol a Sziklás-hegység északi része található, ami páratlan természeti látványosság. Megvolt a repülőjegy, le volt foglalva a hotel és az autó, szóval készen álltunk rá, hogy péntek este munka után elutazzunk. Viszont szerda este Berti elkezdett kicsit köhögni. Nem volt semmi durva benne, máskor is volt már ilyen, adtunk neki egy kis nurofent, azt kész.

Csütörtök reggel úgy is tűnt, hogy minden megoldódott, este viszont megint köhögni kezdett, ráadásul egészen fura zörejekkel, és kissé zihálva vette a levegőt. Éjszaka többször felébredt, már-már azt fontolgattuk, hogy bevisszük a kórházba, de végül vissza tudtuk altatni, reggel mentünk csak orvoshoz. A gyerekorvosunk, Dr Bobrowitz ( akit mindenki csak Dr Bob-nak hív ) rögtön eloszlatott minden kételyt, hogy mi bizony aznap nem utazunk sehova, ez krupp, kórházba kell vinni. Kata be is ment vele a Greenwich-i kórházba, miközben Miki Pannit elvitte az oviba, majd csatlakozott Katához és Bertihez.

A kórházban egy szteroidos gyógyszert itattak Bertivel, és egy maszkon keresztül hideg, párás levegőt lélegeztettek vele, továbbá kapott némi infúziót. Itt említenénk meg, hogy Berti egész végig egy pillanatig semmi jelét nem mutatta annak, hogy meg lenne szeppenve, és csak akkor volt nyűgös egy picit az egész betegség alatt, amikor előző éjjel harmadszorra ébredt fel. Az inhaláló maszk volt csak kicsit ellenére, ez ellen némiképp tiltakozott. Látszólag végig érdeklődéssel figyelte a nem mindennapi eseményeket.

Kis idő elteltével bejött egy doktornő, aki mint osztályvezető mutatkozott be. Javasolta, hogy Bertit vigyék át a 35km-re lévő Westchester-i kórházba, mert ott jobb ellátást fog kapni. Mi ebbe belementünk ( ez később hibának bizonyult ), Bertit mentőautóba rakták, ahol rögtön el is aludt, Kata ment a mentővel, de csak elől ülve, Miki meg ment dolgozni.

Munka után Miki odament a kórházba, szerencsére hamarabb le tudot lépni, mivel a tervezett út miatt már korábban ledolgozott pár órát a pénteki napból. A Westchester-i kórházban leváltotta Katát, aki még közölte, hogy pont ugyanazt a terápiát kapja itt is Berti, mint a Greenwich-i kórházban. Vagy öten megvizsgálták ugyan Bertit 1-2 percben, de közölték, hogy ez ugye Krupp, tehát jön a szteroidos lötty meg a hideg párás levegő. Ekkor még egy saját szobánk volt, ahol próbáltuk a totál élénk Bertit kordában tartani.

Kata elment Panniért, majd haza, és visszahozott némi cuccot Mikinek, aki hősiesen magára vállalta az éjszakázást. Időközben Bertit kirakták a szobából, hogy az neki a továbbiakban valamiért nem jár, és a folyosó egy elfüggönyözött részén helyezték el. Miki először egy széket kapott, de később egy ápoló közölte, hogy az éjjelre azért nem lenne túl kényelmes, úgyhogy lecserélték egy fotelre. Tény ami tény, előrelépés, de egy ágy azért jobb lett volna. Berti időközben kapott a lábujjára egy mérőműszert, ami a véroxigén szintet mérte folyamatosan, és amin egy kis ledes lámpa folyamatosan világított, így kicsit E.T.-hez kezdett hasonlítani.

Elalvás előtt még meg kellett kűzdenie Mikinek azzal is, hogy Berti folyamatosan ki akart jönni az ágyból. A kis elkerített részünkben volt egy TV is, úgyhogy masszív rajzfilm nézéssel sikerült Bertit nagyjából egyhelyben tartani, amíg el nem aludt. Mikinek sajnos ez nem ment ilyen simán a fotelben miközben a folyosón jártak-keltek az ápolók. Ráadásul úgy óránként bejöttek megmérni Berti vérnyomását és lázát, amit az alany ugyan nagyjából átaludt, de Miki esetleges elszendergését épp megzavarta annyira, hogy az már ne legyen igazán pihentető.

Másnap reggel Berti már mindenképpen ki akart jönni, amire meg is kapta az engedélyt 9 körül. Innentől kezdve fől-le járkáltunk a folyosókon Berti legnagyobb örömére, akit Miki zombiként követett mindenhova. Koradélután végre ránézett egy orvos is, aki végülis hajlandó volt hazaengedni, bár ehhez kellett a mi nagyon hathatós erősködésünk is, hogy Berti teljesen jól van, és mi is be tudunk adni neki egy oldatot otthon, ezért igazán nem kell benn tartani.

Szóval hazamentünk, Berti azóta jól van, a probléma végülis megoldódott, de tök fölöslegesen voltunk az otthonunktól távoli kórházban, nem értettük, hogy erre miért volt szükség. Aztán ez is kiderült: így ugyanis mindkét kórház kiszámlázhatott nekünk egy sürgősségi ellátási díjat, ráadásul a mentőzés is igencsak drága volt, hatalmas önrésszel.

Ekkor tapasztaltuk meg az amerikai egészségügy árnyoldalát: jó minőség, de vadkapitalista rendszer, mindenki megpróbál lehúzni ahogy csak tud. Úgy döntöttünk, hogy a mentőt és a Greenwich-i kórházat nem fizetjük ki, mivel az intézmény félrevezetett minket, amikor azt mondták, hogy a másik kórházban jobb ellátást kapunk. Ez amúgy nem olyan durva, mint ahogy talán a magyar füleknek hangzik, Amerikában teljesen természetes, hogy valaki elkezdi vitatni a kórházi költségeket, aztán valamiben kiegyeznek végül. Egyelőre nem reagáltunk a kiküldött számlákra, meglátjuk Magyarországig elér-e a kórház keze, a tippünk az, hogy nem.

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.