Szeptemberben elhatároztuk, hogy elmegyünk szétnézni Kanada közelebbi részein. Egy nagy körutat tettünk meg: először Észak-Kelet felé Massachusetts-en és Maine-en keresztül átmentünk Kanadába, ahol ellátogattunk Nova Scotia-ba és Prince Edward Island-re, majd Nyugatnak fordultunk és meg sem álltunk Quebec-ig, ahonnan Dél felé Vermont-on és Massachusetts-en keresztül értünk haza. Második rész.

Második napunk reggelén az Acadia nemzeti parkban ébredtünk. A helyi Best Western - mi ugyanis hűséges klubtagok vagyunk, mindig a Best Western lánc hoteleit vesszük igénybe! - kissé fura volt, látszólag hosszúkás konténerek voltak egymás mellé lerakva, az egyik ilyen volt a miénk, de panaszra semmi okunk nem volt, a szoba megfelelt minden igénynek. Egy gyors reggeli után neki is vágtunk a nemzeti parknak, ami ha lehet hinni a kiírásoknak az első nemzeti park a Mississippi-től keletre.

Először is sétáltunk egy kicsit a bájos, bár néhol már túlzásba hajlóan turistaparadicsom városkában, Bar Harbor-ban. A település egy öböl partján fekszik, és itt is megvan a már-már kötelezőnek számító tengerparti sétány, amit ki nem hagytunk volna, itt láthattuk a sziklát, amit állítólag 40 mérfölddel messzebbről jött ide a jégkorszak idején! Ráadásul még egy közeli szigetre is átmentünk, ahová csak apály idején vezet egy kis gázló, és mi jól időzítettünk.

Ezután már úgy rendesen neki is vágtunk a parknak magának. Első állomásunk egy kis homokos partszakasz volt, ez leginkább azoknak lehetett fontos, akik errefelé nyaralnak, és szeretnének fürdőzni is. A környéken ugyanis szinte minden partszakasz sziklás. Ottlétünkkor szeptemberben olyan meleg volt, hogy sokan fürdőztek is.

Ezután jött a park egyik leglátványosabb - de legalábbis a leghangosabb - része, amit "Thunder Hole"-nak, vagyis magyarul "Mennydörgő Luk"-nak hívnak. Itt a szilák között egy hosszú bemélyedés alakult ki, ahová minden hullám becsap, majd kifolyik onnan a víz, hogy a következő hullám újra megtöltse a lukat, és mindezt hatalmas robajjal teszi természetesen. Egészen lenyűgöző volt, le is videóztuk.

Mentünk tovább, és megkerültük a Jordan tavat. Ez kicsit csalókának bizonyult, mivel a prospektusok szerint egy óra az út, nekünk azonban legalább két óráig tartott. Részben persze azért, mert 1-1 gyerek plusz teherrel haladtunk, de az út ettől függetlenül is nehéz volt. A vékony fapallókon haladó ösvényt sok helyen hatalmas sziklák szakították meg, amelyeken át kellett mászni minden kiépített út nélkül, de azért igazán élvezetes volt így is, mivel a hely szépsége mindenért kárpótolt minket. A kristálytiszta víz, a vízszintesen növő fák, a hatalmas hegyek a tó körül mind csodálatosak voltak. A nagy útban azért Kata kissé elfáradt, ennek kapcsán az is kiderült, hogy Miki akár elbír mindkét gyerekkel egyszerre!

Ezután felmentünk a Cadillac hegy csúcsára. Itt akkora szél volt, hogy Miki felvette a pulóverét, de mivel Panni a hátán volt, hátul azt nem tudta lehúzni. Panni viszont úgy érezte, hogy ő szívesen van alatta is, így egy laza mozdulattal a fejére húzta azt. Miki a következő 20 percbe púposnak hatott távolról, mivel Panni annyira jól érezte magát, hogy esze ágában nem volt kijönni a pulcsi alól. Így tekintettük hát meg a lélegzetelállító kilátást a hatalmas szélben.

Ekkorra már kezdtünk éhesek lenni, úgyhogy elmentünk homárt enni. Ugyanis ezen a környéken a homár az, amiből bőségesen van, végtelen mennyiségben halásszák, és csöppet sem tartják különlegesnek, vagy drágának. Lényegében minden sarkon van egy étterem, ami büszkén hirdeti a homár specialitásait. Természetesen mindketten homárt ettünk.  Ekkor történt, hogy Berti fiatal kora ellenére a bűn útjaira lépett, ugyanis elemelt egy kanalat, de ezt csak jóval később vettük észre, amikor este kivettük a hordozójából.

Ekkor elindultunk a következő esti szállásunk helyére, a Kanadai St. John-ba. Azt gondoltuk, hogy 2-3 óra, ott vagyunk és alszunk is, de nem lett ilyen egyszerű, ugyanis eléggé eltévedtünk. Történt ugyanis hogy a GPS-ünk - amin be van állítva, hogy földutakból nem kérünk - mégiscsak rávitt minket egy földútra. Ráadásul szép fokozatosan földutasodott el, eleinte csak szűkebb lett, aztán ilyen kavicsosba váltott, majd amikor már quadosok jöttek szembe, később pedig egy tábla hirdette, hogy aki innen tovább megy, az magánterületre téved, és a tulaj meg fogja védeni azt ( ez az USA-ban halálos fenyegetés ), nos, ekkor már a saját kezünkbe vettük az útvonaltervezést. A legsötétebb pillanatokban azzal nyugtattuk magunkat, hogy ha kijutunk innen élve, milyen jó sztori lesz majd belőle a blogon!

Szóval a kis kitérő után éjfél körül értünk a határhoz, ahol kiderült hogy a túloldalon hajnali egy óra van, mivel ők más időzónát használnak. A határőr pedig minden bizonnyal gyanút foghatott, hogy az azért egyáltalán nem hiteles szöveg, hogy mi hajnali egykor két kis gyerekkel csak úgy jöttünk turistáskodni, szóval minden lehetséges dolgot végigkérdezett, amit csak lehetett, felhívott valakit, mert úgy vélte magyaroknak kell vízum ( itt egy kicsit megremegtünk mi is, mivel két napja nem olvastunk már híreket, ki tudja, mi történt azóta? ) de végül bejutottunk, és helyi idő szerint hajnali kettő körül le is feküdtünk aludni St John-ban, Kanada legöregebb városában.

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.