Utunk második napjának reggelén elhagytuk az Albany-i szállásunkat, és nekivágtunk Dél Vermont délebbi részeit bejárni. Első állomásunk Bennington volt, ahol megtekintettünk egy főiskolát, aminek egyik épülete leginkább egy mesebeli kastélyhoz volt fogható. Ezután a függetlenségi háború helyi csatájának emléket állító obeliszkbe mentünk fel kicsit körülnézni. Voltunk már olyan obeliszkben, ahol lépcsővel kellett felmászni, most ezt szerencsére megúsztuk, mert a vertikális közlekedési módja ajánlottan a lift volt, ahol közben a helyi idegenvezető is szórakoztatott minket. Itt még a vendégkönyvbe is beírtunk, valószínűleg az inspirált minket erre leginkább, hogy az aktuális vendégkönyv mellett ki volt téve a száz évvel ezelőtti is ugyanezen napnál kinyitva. Igéretet kaptunk arra is, hogy ha pontosan száz év múlva visszajövünk, felmehetünk ingyen ( ez még Panninak és Bertinek jól jöhet ). A városban továbbá halom színes jávorszarvas szobor is volt éppen mindenfelé, mint ahogy korábban Budapesten az elefántok meg a tehenek. A fotón egy olyan mellett pózolnak Katáék amin tipikus vermonti látnivalók vannak némiképp sűrítve.

Utunk következő állomása Hildene, a Lincoln család birtoka lett volna, de ideértünkkor eleredt az eső, és ez nagyrészt szabadtéri program lett volna, úgyhogy úgy döntöttük elhalasztjuk egy későbbi utunkra. Ezért aztán az ezt követő állomás jött, ami egy már nem használt márvány bányászati helyszín, ami azóta fürdőhely lett. A hely varázsát adja, hogy a tó partján ott állnak a hatalmas kőtömbök, amelyek nem elég jó minőségűeknek bizonyultak. Sajnos még itt is eléggé esett az eső, azért kicsit sétálgattunk körülötte esernyővel, felváltva.

Ezután újabb természeti szépségek következtek, először is elmentünk körbesétálni egy sűrű erdő által körülvett helyi tavat. Ezután pedig egy sziklafalak között kanyargó, többlépcsős vízesést is megnéztünk, amihez létra is volt mellékelve, ha valaki beleesne. Ez utóbbit egyébként majdnem kihagytuk, mert egy ponton nehéz volt elhinni, hogy amin megyünk, az még út, de végül odajutottunk.

Végül megálltunk Brattleboroban, ahol megvacsoráztunk egy nagyon kedves étteremben, és kicsit még nézelődtünk. Igazából ez az a város, illetve ennek rendezvénye, ami miatt elhatároztuk, hogy eljövünk Vermontba. Ezt az utat ugyanis pár héttel korábbra, a nagy itteni tehénünnep idejére terveztük, amikor megválasztják Miss Vermooont-ot ( ejstd: Missz Vermúúúnt ), vagyis Vermont legszebb tehenét. Sajnos úgy alakult, hogy azon a hétvégén végig esett errefelé, ezért elhalasztottuk az utat, és a tehénszépségekről is lemaradtunk. A versenyt amúgy így is megtartották ezzel is tiszteletben tartva, hogy a farmerek esőben, fagyban, szélben, kánikulában is a földeken dolgoznak/dolgoztak, ha annak ott az ideje. A város azért így is kedves benyomást tett ránk, és jövőre talán számunkra is elfogadható időjárási körülmények mellett visszajövünk és nem maradunk le a terebélyes asszonyságok versenyéről.

Ezután már csak a hazaút volt hátra, ami azért még tartogatott egy meglepetést: Bertike már elég nagy ahhoz, hogy szeparációsan szorongjon, és nehezményezze, hogy nem lát minket. Szerencsére kis sírás után álomba szenderült az út hátralévő részére.

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.