Az itteni nőgyógyászok számítása szerint Bertinek december 7-én kellett volna a világra jönnie, míg a magyar orvosom naptára szerint december 9-én, de nem jött egyiken se. Ennek ellenére itt nem kellett naponta menni a nőgyógyászhoz vagy a kórházba ctg-re a kiírt időpont után sem, csak azt mondták, hogy ha valami van, akkor telefonáljunk, de nem volt semmi.

Az előbbi bejegyzésben a terhesség alatti rutinvizsgálat elemei közül kifelejtettem az egyik legfontosabbat, a gyerek szívhangjának az ellenőrzését, de ne aggódjatok, kb. fél percig mindig meghallgattuk, hogy milyen szaporán ver a kis szíve, mint minden kis bennlakónak. Így volt ez 2012. december 8-án is, amikor egyébként semmi jelét nem mutatta még Berti, hogy ki óhajtana fáradni odabentről, ezért a császár időpontját egyeztettük csak ismét az orvossal.

Hát igen, a császármetszés lehetősége végig porondon volt, habár a terhesség kezdetétől fogva szerettem volna megszülni a kistesót, és ezt a vágyamat mindig ki is fejeztem az orvosok felé, amit abszolút tudomásul vettek, ám az ő protokoljuk szerint, ha nem jön a gyerek a kiírt időpont után egy héttel, akkor tekintettel arra, hogy már túl voltam egy császármetszésen nem a szülés beindításával, hanem egyértelműen császármetszéssel segítették volna ki a babát. Ezt már kb. a hetedik hónapban tisztáztuk, és már akkor ajánlottak egy időpontot, ami december 13-a lett volna. Ezt szinte az utolsó pillanatban igyekeztünk áttenni 12-re, de már reménytelen volt, mert a három 12-es szám sokaknak tetszett, és a kórházban már tervezett szülést nem tudtak aznap fogadni.

Ezekben a napokban látogattak meg minket Veráék (Miki nagynénje) is, akik további otthoni szállítmánnyal láttak el minket (köztük pl.:  unguentum infantum popsikenőccsel, nem mintha itt nem lehetne kapni ezerféle más milyet, csak hát ezt szoktuk meg) és nagyon csodálkoztak, hogy még mindig vezetek, de aztán a kisvárosunk bemutatása után ők is realizálták, hogy autó nélkül nem jutnék messzire illetve annyira nyugis a város, hogy tényleg nem sok rizikót rejt a bölcsi-munkahely-otthon fuvar.

Aztán elmúlt a hétvége is, és nem indult be a szülés, ennek részben örültünk, mert Panni elhelyezése szempontjából a hétvége lett volna a legneccesebb. Hétfőn hajnalban szólított a szükség, és a nyákdugóval is könnyítettem magamon illetve úgy éreztem, mintha valamennyi magzatvíz is elment volna. Felébresztettem Mikit, és elkezdtem keresni a neten ill. a terheskönyvemben a nyákdugó angol megfelelőjét, mert ezt persze nem tudtam angolul, pedig addigra már úgy éreztem, hogy a terhesség-szülés téma már elég jól megy mindkét nyelven.

Aztán megtaláltam: mucus plug. Méhösszehúzódásaim még nem voltak, vagy nem éreztem őket, ellenben a magzatvíz innnentől kezdve szivárgott. Arra jutottunk, hogy nem kell még rohanni a kórházba, várjuk meg a reggelt, akkor telefonálok a dokinak, aztán Pannit vigyük bölcsibe, és ha az orvos is azt mondja, akkor irány a kórház. Így is tettünk.

Tocci néninek is beszóltunk, hogy akkor most megyünk a kórházba, ne izguljon (habár napok óta azon izgult, hogy mikor megyek szülni, és ébresszük fel akár éjszaka is nyugodtan, ő szívesen vigyáz Pannira, stb-stb., igazi áldás nekünk ő, de erről majd egy másik bejegyzésben), erre ő egyből felajánlotta, hogy hagyjuk nála Pannit. Ezt nem tettük, de később számítottunk rá.

Szóval, kórház, ER bejárat, mondtuk miért jövünk (habár látszott is), egy-két belső telefon és már is abban a szülőszobában találtuk magunkat, amit a körbevezetésen is meglátogattunk. Jött Jolie, a szlovén származású középkorú szülésznő, aki valami miatt azt hitte, hogy császármetszésre jöttem, de aztán eloszlattuk a félreértést. Aztán minden ment a kórházi rutinnak megfelelően, de az orvosunk dr. Elizabeth Hung (aki egyébként elsőként volt nagyon szimpatikus a kiválasztott nőgyógyász csapatból) csak délután tudott személyesen is megnézni, mert addig végig szüléseknél volt. A kórházi rutin alatt arra gondolok, hogy rá voltam kötve a ctg-re, szóval, követtük a baba szívhangját illetve a méhösszehúzódásokat, amik ekkor már voltak, csak nem túl rendszeresen, illetve alig jártak fájdalommal, aztán később az infúzióra is rákötöttek. Vártuk, hogy történjen a szülés a maga természetes módján, de csak nagyon lassan haladtunk felé, illetve ekkor még nem is tudtuk, hogy haladunk-e egyáltalán.

Estére a méhem passzívabbá vált és az orvos azt javasolta, hogy kezdjük el nagyon kíméletesen majd egyre növekvő dózisban az oxitocin koktélt, aztán éjszaka meglátjuk mi történik. Így is tettünk. Közben Miki összeszedte Pannit a bölcsiből, és pár órára Tocci néni gondjaira bízta, amíg visszajött hozzám, de mivel tényleges haladás nem volt, ezért inkább hazament, és az éjszakát nyugiban töltötte Pannival. (Kicsit hihetetlen számomra, hogy ekkor volt az első olyan éjszakám, amikor Panni nem a közelemben aludt, de legalább a papája ott volt neki, akármennyire is szereti Tocci nénit, aki több alkalommal lekenyerezte, akarom mondani, lekekszezte már.)

Közben megérkezett Mary, az éjszakai műszakos szülésznő, aki Jolie-hoz hasonlóan nagyon kedves volt, széles csípejével és segítő szándékával mindig ott volt éjszaka, ha hívtam, azonban ő se tudta jól megjósolni, hogy mi vár rám, hiába nézett ki úgy, mint egy fekete vajákos asszony, erre nem volt elég a tudománya. A segítségével küzdöttem át az éjszakát, mert most is bebizonyosodott, hogy a mesterséges oxitocin hatására a fájdalomérzetem megsokszorozódik, ellenben a méhem tágulását csak nagyon moderáltan segíti elő. Szóval, jöttek a fájások és ahogy nőtt az oxitocin a szervezetemben annál elviselhetetlenebb volt, hajnalra már ott tartottam, hogy minden méhösszehúzódásnál azt éreztem, mintha le akarna szakadni a lábam, amit a közben kapott fájdalomcsillapító injekció sem tudott elmulasztani és a kórházi relax csatorna képei és nyugtató zenéje se tudott elviselhetővé tenni, pedig nagyon igyekeztem lemenni alfába, vagy legalábbis a képeken látott csörgedező patakhoz, meg őszi színekbe öltözött erdőbe.

Reggelig bírtam és aztán Mary javaslatára kértem az epidurált, amit némi adminisztráció után kb. egy órán belül meg is kaptam, szóval, mire reggel 8 után nem sokkal Miki megjött már fájdalom nélkül, de deréktól lefelé zsibbadtan feküdtem az ágyban.

Szóval, ekkor már nem fájt fizikailag semmi, és ennek ellenére vagy éppen emiatt valahogy egyre inkább bíztam benne, hogy meg tudom szülni a gyerekemet. Ez azért kicsit abszurd, nem? Miki nem is értette, és igazából én se.

Tényszerűen nagyon lassan haladtak előre a dolgok, kezdetben csak a szereplők változtak: az erre a napra beosztott szülésznő, Melissa jelent meg először, aki egy fiatal, nagyon mosolygós és kedves lány volt, és később kiderült, hogy egyedülálló hangsúllyal tudja mondani, hogy "harder, harder, harder", azaz keményebben, keményebben, keményebben. Majd csak kb. a délelőtt közepén jelent meg Catherine Berzolla doktornő, aki egy gyors vizsgálat után még órákig csak a szülésznőn keresztül követte az eseményeket nálam, habár ez így természetesnek mondható.

Berti kibújását az ismét növekvő mennyiségű oxitocin és a testem jobbra-balra forgatása segítette elő. Állítólag ez bevált recept, hogy epidurál után kb. óránként ide-oda forgatják a mamát, és ez segíti a baba szülőcsatornába való beilleszkedését. Tényleg így lett. Késő délutánra minden klappolt ahhoz, hogy a kitolást megkezdhessem. Ebben elsősorban a szülésznők segítettek, Melissa és Jolie, mondták mikor és hogyan lélegezzek, mit és hogyan próbáljak tolni, biztattak, stb-stb., aztán a doktornő is kiegészítette őket. Valahogy nem emlékszem minden mozzanatra és azt sem tudom pontosan, mennyi ideig tartott még Berti kijött, de nagyon fogszorítós emlékem bőven van, a harder, harder, harder sem megy ki a fejemből, illetve az az érzés sem, amikor először megérintettem Berti fejbőrét, és az az eksztázis, amikor már a mellkasom érezhettem őt és a "nehezén" már túl voltunk. Úgy rémlik, hogy kicsit több mint egy óráig tartott a kitolás, de ekkor már az órámat nem nagyon néztem, és igazából az előtte lévő másfél nap után már mindegy is volt.

Óriási élmény mindkét gyerekem születése. Panni születésével kapcsolatban azonban sokáig nem értettem illetve nem tudtam mit kezdeni azzal, hogy miért nem tudtam elviselni a világrahozatallal járó fájdalmat és miért kellett műtéti úton megszületnie. Bármennyire is hülyén hangzik ezért hibásnak éreztem magamat. Berti születésével kapcsolatban nagyon örülök, hogy végig úgy segítettek az itteni szakemberek, hogy megadják a lehetőségét a kvázi természetes szülésnek, amivel most élni is tudtam. Ezt nagyon köszönöm nekik.

A kórházról és az első napokról egy másik bejegyzés következik.

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.