Elkezdődött a nagy lakáskeresés projekt. Sok szempontnak kellett megfelelnie a nyertes lakásnak: legyen közel a munkahelyhez, legyen legalább 2 hálószobás, ne legyen túl drága, és főleg igényes, tiszta, szép legyen. Mint utólag kiderült, ez utóbbi az egyik legnagyobb kihívás, mivel a piaci kínálat nagy része egész egyszerűen ótvar. Érkezésünk másnapján nekiálltunk levelekkel bombázni olyan hirdetőket, akiknek a kiadó lakása megfelelni látszott elvárásainknak. Csodák csodájára még aznapra sikerült leszerveznünk egy vizitet, de a lakás finoman szólva is lehangoló volt.

A többi hirdetővel való kommunikációhoz elengedhetetlennek látszott egy telefon, úgyhogy másnap be is szereztünk egyet: az AT&T hajlandó volt minden irat nélkül adni egy telefont + SIM kártyát, nem túl kedvező feltételekkel. Ennek része, hogy akkor is fizetünk pl, ha minket hívnak. Mindenesetre a telefon segítségével kapcsolatba kerültünk két ingatlanügynökkel. Susan kedves, 50-es, erősen anyáskodó hölgy, aki mindenben segíteni akar, és mindig mosolyog. Peter igazi rámenős, kemény legény, aki folyamatosan a profizmust igyekszik sugározni magából.

Először Susannel találkoztunk, mutatott három lakást, de valahogy egyik sem volt az igazi. Ezután jött Peter, aki előbb egy közepes lakást, majd a tökéleteset mutatta meg. Azonnal kértük is, hogy kezdje el az ügyintézést, mert ez kell nekünk, és letettünk 1700$-t készpénzben, hogy nyomatékosítsuk a szándékunkat. Gyorsan nyitottunk egy bankszámlát is, hogy csekkeket adhassunk majd, mert errefelé ez az alap. Ebben a boldog tudatban töltöttünk úgy két napot, amikor kezdett gyanússá válni, hogy nem alakul az üzlet. Peter mellébeszélése sem dobott sokat a dolgon. Végül kibökte, hogy a tulajoknak látatlanba nem tetszünk, és nem is kívánnak látni minket, hogy ez esetleg megváltozzon, de ne aggódjunk, majd ő megpuhítja őket. Ekkor kezdtünk el aggódni.

Gyorsan fel is vettük újra a kapcsolatot Susannel, és a honlapjukon hírdetett egyik lakást kértük tőle, hogy mutassa meg. Hozzácsapott még kettőt, hogy nézzük meg azért azokat is, és neki is vágtunk az újabb lakásnézésnek. Ezúttal elég profik voltunk, mivel az általa ajánlott kettő nem volt az igazi ( az egyik azóta is rejtély számunkra: ki akar olyan lakást, amiben 2 nappali, 4 háló van, és mindehhez 1db 6nm-es fürdő ), viszont az általunk kinézett elég jónak tűnt.

A lakás egy házikó felső szintje, alsó szinten a tulajdonos Tocci-ék laknak. 60-as éveiben járó házaspár, első generációs olasz bevándorlók, de az már 40 éve volt. Mr Tocci sajnos alig hall, így vele csak mosoly és integetés útján lehet kommunikálni, Mrs Tocci viszont amolyan olaszosan beszédes. Ha nagyon belelendül, néhány olasz szó is bekerül a szövegbe, Pannit pl csak Bella-Bella-nak szólítja. A lakásnézés után mondtuk nekik, hogy meggondoljuk még. Erre Mrs Tocci lejjebb vitte az árat azonnal úgy 15%-al. Mint kiderült, egy másik jelentkező is van, ők ezt a csökkentett ajánlatot tették, de inkább szeretne kisgyerekes családott. Rövid örlődés után elfogadtuk az ajánlatát. A beköltözésre pénteken lesz lehetőségünk. A ház így néz ki, mi a baloldalon látható lépcsőn jutunk fel a lakásunkhoz.

Az eseményekhez hozzá tartozik, hogy volt egy nap, egészpontosan ez 9-e vasárnap, amikor még reménykedtünk az általunk legjobbnak talált lakás megszerzésében, de már alakult ez a másik lakás. Hogy oldjuk a stresszes helyzetet, elmentünk a Westport-i tengerpartra sétálni:

Ezekben a napokban eléggé urak voltunk, és majdnem minden nap étteremben ettünk, mivel a hotelszobánkban nem volt lehetőség főzni, és szerettünk volna azért valami tartalmasabb kaját is enni. Többször ellátogattunk Stamford talán egyik leghíresebb szülöttjének, Bobby Valentine sport bárjába. Ő egy baseball játékos volt, aki az első ligában játszott, de nem volt kiemelkedő, viszont azóta edzőként is az első ligában tevékenykedik. A pincérnőről aki kiszolgált minket kiderült, hogy magyar az anyukája, de ezen már meg sem lepődtünk, annyi ilyen sztorit hallani. Itt néztük meg az EB nyitómeccsét is egy csapat harcos lelkületű helyi lengyellel együtt.

Végülis június 11-én hétfő estére aláírásra került a szerződés. Mrs Tocci-val végigmentünk a lakáson, és megbeszéltük melyik bútorok maradjanak, és melyikeket távolítsa el péntekig. Úgy tűnt ő annak örülne, ha mindet megtartanánk, de sajnos az ízlése nem mindenben egyezik a miénkkel. Próbáltunk több dolgot is Pannira fogni ( veszélyes rá, felmászna erre-arra, üvegből van részben, azt betörné, stb ), ami részben igaz volt, részben meg Panni úgysem tud tiltakozni ellene. A végén már pár képre azt mondtuk, hogy nem baj ha marad, mert nem akartuk mégjobban megbántani. Egyelőre még csak tervezgetjük, hogy milyen indokkal vegyük le majd az ebédlőben lévő festményt. Valószínűleg azt is valahogy Pannira fogjuk majd.

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.