Év végén Miki maradék szabadságát kivéve elmentünk Mexikóba, azon belül is a Yucatan félszigetre egy kis nyaralásra. Szombat kora reggel indultunk, következő hét vasárnap este mentünk haza, összesen 9 nap, amiből egy-egy az oda és vissza utazás, 7 érdemi nap a nézelődésre.

A repülőgépünk 11 órakor szállt fel New York-ból, ezért már 6-kor fel is keltünk, hogy biztosan kiérjünk időben. Gyorsan összekészülődtünk, majd felkeltettük fél 7 körül a gyerekeket is, akik ezt nem igazán értékelték, de mondtuk nekik, hogy mi sem a hatos kelést, de még ez sem hatotta meg őket. 7-kor elhagytuk a lakást, és ez a látvány fogadott minket:

Irány a reptér, becsekkoltunk, átvizsgáltak minket, kis várakozás, majd beszálltunk a gépbe, úgy tűnt minden rendjén ment. A gép ajtajait bezárták a légiutaskísérők, kigördültünk a kifutópálya felé, aztán megálltunk, és vártunk. Úgy 30 perc múlva megjelent pár tartályos kocsi, és elkezdték a gépet egy rózsaszínes folyadékkal öntözni, amiről időközben a kapitány bemondta, hogy fagyálló. Úgy 5 perc után befejezték a locsolást, és újabb negyedóra várakozás után felszálltunk. Nemsokkal később a gépen ülve láttuk, hogy a CNN arról tudósít, hogy több mint 1000 járatot töröltek a hóvihar miatt! Szóval eléggé hajszál híjja volt, hogy mi sem utaztunk el.

Az út nagyjából simán ment, Panni néha kissé nehezen kezelhető volt, főleg amikor a leszállás után is várakozni kellett úgy 20 percig, mert nem volt szabad kapu a Cancún-i reptéren. Viszont a kiszállás után már nagyjából minden ment simán, viszonylag hamar átjutottunk a határőrségen és a vámvizsgálaton, a csomagok azonnal meglettek, és elég hamar sikerült átvennünk a bérelt autót is. Egy Nissan Tiida-t kaptunk, ami mint később kiderült az egyik leggyakoribb márka errefelé, kb. az autók 30-40%-a Nissan.

Már ekkor furcsálltuk, hogy a kocsit nem teli tankkal kapjuk, hanem ki kellett fizetnünk a benne lévő benzint, és azt mondták nyugodtan hozzuk vissza üresen, mert amit benne hagyunk, az a mi bajunk. Az út későbbi részén aztán kiderült, hogy ez lényegében lehúzás volt, mivel a mutató a féltankot jelezte, és ezért ki is kellett fizetnünk 27 liter benzint, csakhogy a mutató meg volt buherálva, és amikor a felénél volt akkor kb a harmada volt csak benne, vagyis úgy 18 liter. 

Autónkkal rögtön el is húztunk Piste-be, ahol aznapi szállásunk volt. A recepciós nem is hallott a foglalásunkról, de boldogan adott egy ugyanolyan paraméterekkel rendelkező szobát, ráadásul kicsit olcsóbban. A recepció amúgy szabadtéren volt, ahol a becsekkolás közben megcsodálhattuk a hely pálmalevelekből készült fenyőfa imitációját. A zenei aláfestést a helyi domináns madárfaj szolgáltatta, vagyis annak rémes vijjogása, ami mint kiderült minden naplemente szerves része ezen a környéken.

A következő egy hétben tehát megnéztünk mindenfélét, ezekről majd a további bejegyzésekben lesz szó. Álljon itt pár gondolat, ami általánosságában jellemezte az utunkat:

• A Yucatan félsziget lakói autókkal igen jól el vannak látva, minden városban rengeteg kocsi közlekedik. Viszont sosem mennek másik városba valamiért, az autópályák, autóutak tök üresek.
• A félsziget közepe felé a lakosság szinte kizárólag indiánokból áll, akik alacsony, széles emberek. A nagyobb városokban a félsziget széle felé viszont európaibb kinézetű meszticek élnek.
• Minden maja romnál rengeteg infó van arról, hogy ki tárta fel, meg hogy hány méter hosszú, hány méter magas, de hogy mire használtak egy-egy épületet, hogy zajlott itt az élet, arról se az útikönyv, se a kiírások, se az internetes források nem sokat tudnak. A helyben kibérelhető idegenvezetők, akikkel mi ugyan nem szerződtünk, de mások által felbéreltet hallottunk itt-ott viszont mindent tudnak erről.
• Rendkívül erős a rendőri jelenlét, akiknél alapfelszerelés a géppisztoly a városokban is. Az autóutakon 20-30 kilométerenként van egy ellenőrzési pont, ahol mindenkinek meg kell állnia, de minket mindenhol csak továbbintettek.
• Aki turistának néz ki azt lépten-nyomon letámadják az árusok, akik nagyon rámenősek, de sosem érnek hozzá az emberhez, csak magyaráznak.
• Az ország tele van fekvőrendőrökkel, amelyek közül sok annyira hatalmas, hogy mi csak fekvőrendőrörsnek neveztük őket ( egy kettő annyira nagy volt, hogy fekvőrendőrkapitányságnak hívtuk ). Ezek mellett mindig áll egy árus, aki kihasználja, hogy lelassított a kocsi.
• Egész ott tartózkodásunk alatt egyszer sem éreztük magunkat veszélyben egy picit sem.
• Leszámítva a tengerpartot ahol rengeteg az amerikai turista lényegében senki nem beszél angolul pár szónál többet, de mindenkivel nagyon könnyen szót lehet érteni.

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.