Pénteken ébredés után vetettünk egy pillantást még a csodálatos George-tóra, majd elindultunk hogy elmélyítsük történelmi ismereteinket. Ezen a napon ugyanis Saratoga-ba látogattunk, ami egy történelmi jelentőségű hely, itt aratta ugyanis azt a győzelmét a brit hadsereg felett az akkor még formálódó, szabadságáért harcoló amerikai nép, 1777-ben, amelyik aztán a függetlenségi háború fordulópontja lett. Valami olyasmi ez az amerikaiaknak, mint amilyen nekünk a nándorfehérvári diadal lett volna ha Hunyadi a sikeren felbuzdulva lerohanta volna az egész török birodalmat.

Az igazsághoz az is hozzátartozik, hogy az amerikai hadsereg ugyan kb. kétszer annyi főből állt mint a brit, de így is büszkék a győzelemre, mivel ha lehet hinni a kiírásoknak, a britek jobban kiképzettek, és jobban felszereltek voltak, ezért ez így is szép teljesítmény. Mi azért úgy látjuk, hogy a szurkolótábor kissé elfogult a hazai csapattal szemben.

Mindenekelőtt megtekintettük az obeliszket. Errefelé a fontos dolgokhoz gyakran tartozik egy obeliszk, ami olyan nagy, hogy csak átlósan fér be a képbe, íme:

Ebbe az obeliszkbe fel is lehetett menni, de finoman szólva is csalódást okozott, maximum a fizikumunk lett jobb  a sok lépcsőzéstől, ugyanis a tetején apró ablakokból lehetett az eléggé jellegtelen tájat nézni. Az obeliszk egyébként a csata helyszínétől, és az ott lévő múzeumtól úgy 10km-re volt, ki tudja mi okból, egy temető közepén, amely temetőben nem a függetlenségi háború hősei nyugszanak, hanem a 20. században élt amerikaiak.

Miután itt végeztünk, átmentünk a csata helyszínére, ahol először is a múzeumot jártuk be, ahol megtudhattunk minden fontosat. Errefelé a múzeum kissé mást takar, mint Magyarországon, van benne filmvetítés, korhű egyenruhák, és minden nagy, látványos, és sokszor elég erőltetett. Benedict Arnold ( róla később bővebben ) pl. golyót kapott a csatában a combcsontjába, ezért kiállítottak egy disznó combcsontot, hogy lássuk hova kapta. Szóval kissé hatásvadász itt minden. Mi viszont kaptunk az alkalmon, és gyorsan beléptünk a függetlenségért harcoló amerikaiak közé:

Panni rögtön el is kezdte gyakorolni a sátorból kirontós támadást, csatabékával:

Később átvettük a fegyvereinket, bár Panni sokat hezitált, melyik lenne a megfelelő:

Végül a tüzérséghez kerültünk. Ezen a képen az ellenséget kémleljük. Harci béka a helyén!

Amikor a múzeum végére értünk, akkor indult az autós bejárása a csatatérnek. Ez kb. annyit jelent, hogy a dimbes-dombos tájon vezet egy út, és néhol áll egy ember, aki elmeséli, hogy itt állt 235 éve egy brit őrszem, és figyelt, hogy nem jönnek-e az amerikaiak, vagy hogy itt volt egy farmer háza, aki befogadta a vezérkart, hogy tanácskozzon nála.

Itt tudtuk meg viszont egy korabeli népviseletbe öltözött högytől azt, hogy ki is Benedict Arnold valójában. Hát ő itt a főgonosz, az amerikai gyerekek csúfolódásként mondják egymásra ( "Te Benedict Arnold!" ). A bűne az, hogy elárulta a hazát amikor átállt a britek oldalára. A dolgot árnyalja, hogy korábban nemzeti hős volt, egy rakat csatát megnyert, és a katonák bálványozták. Állítólag az árulás hátterében az állt, hogy nem léptették elő, amikor ő úgy vélte, hogy már tábornoknak kéne lennie. ( Látszik, hogy más korokat élünk, manapság erre azt mondják, hogy jobb fizetésért átment a másik céghez, ahol van karrierlehetőség. )

A történelmi merengés után elindultunk, hogy beköltözzünk újonnan kibérelt leendő otthonunkba, de erről majd a következő bejegyzésben.

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.